Az 5. a osztály fogalmazásai.

Téma: szerepcsere

Egyszer a túloldalon

  Egy hétfő reggel egy férfi keltett fel. Nagyon megijedtem mert engem anyukám szokott kelteni. Furcsán nézett rám, észrevette, hogy megijedtem tőle. Csak ennyit mondott:

- Szilvikém ébresztő, nemsokára indulnod kell!

  Kiugrottam az ágyból, a fürdőszobába akartam indulni, de egy fiatal lány szobájába nyitottam be. Addig nyitogattam az ajtókat míg megtaláltam. Mikor a tükörbe néztem elakadt a lélegzetem. Kiderült: Én vagyok Szilvi néni! Gyorsan elkészültem, igyekeztem minél hamarabb eljutni az iskolába, hátha kiderül, mi történt velem. Az udvaron megtaláltam Szilvi néni biciklijét. Felpattantam rá, irány az iskola!

   Útközben az osztálytársaimra nem is számítottam, akik hangosan rám köszöntek:

- Csókolom Szilvi néni, de tetszik sietni!

- Szia... Szerbusztok! – hirtelen azt sem tudtam, hogy mit köszönjek, de megoldottam.

  Az iskola már ismerős terep volt. Csak az volt a furcsa, hogy a gyerekek magáztak, a felnőttek pedig tegeztek. Megfordult a világ!

  Tudtam, hogy a tanáriba kell mennem. De melyik az én asztalom? Ahogy beléptem, Piroska néni boldogan jött felém. Minden tanár körém gyűlt és azt mondták:

- Boldog névnapot kívánunk! Az ajándékod az asztalodon van.

- Micsoda mázli! – gondoltam.

- Köszönöm a figyelmességet! – csak ennyit tudtam mondani. Így találtam meg Szilvi néni asztalát a virágcsokorral és az órarenddel.

Az első órám a 7. b-ben volt földrajz. 

 - De hát mit tanulnak a hetedikesek föciből? – kérdeztem magamtól.

- Mindegy! Dolgozatot fognak írni.

   Mikor aztán kiléptem a tanáriból. Odajött hozzám két 7.-bés lány akik azt kérdezték:

- Írunk Ázsiából dolgozatot Szilvi néni?

- Igen, írunk – feleltem. Így tudtam meg mit tanulnak a 7.-esek földrajzból.

  Az órán minden rendben ment volna, ha egy lüke 7.-es fiú nem levelezett volna egész órán. Ami nem is lett volna akkora bűn, ha a levélben nem engem rajzolt volna le és nem írt volna csúnya szavakat mellé. Emlékeztem rá, hogy ekkora pimaszságért beírás jár. Elkértem az ellenőrzőjét, amiben volt már beírás, így könnyebb volt megírnom. A többi órám ennél simábban ment. Csak a két ötödik osztállyal volt a furcsa a tanítási óra.

  Amikor vége lett a tanításnak, visszamentem Szilvi néni-ék házába. Ebéddel és ajándékokkal vártak engem, a két lánya és a férje. Azzal viszont nem számoltam, hogy az egyik meglepetés az volt, hogy Szilvi néni és a férje szülei is jönnek ebédre. Amikor már mindenki felköszöntött és az ebéd is elfogyott, végre hazamentek az én, és a férjem szülei is.

  Megkerestem Szilvi néni dolgozószobáját és megpróbáltam kijavítani a dolgozatokat. Ez sajnos nem sikerült. De az állítólagos lányom így szólt:

- Anya fáradt vagy?

- Igen, nagyon fáradt vagyok – feleltem.

- Nem segítenél? – reméltem, hátha emlékszik rá, hogy mit tanult, amikor hetedikes volt.

  Este hatra készen is lettünk. Gondoltam elmegyek fürdeni, és minél előbb lefekszem. Így is lett. Sokat gondolkoztam még az ágyban azon, hogy miért vagyok Szilvi néni. Aztán elaludtam.

  Másnap reggel, mikor újra anyukám keltett, a nyakába ugrottam. Nagyon örültem, hogy újra a saját bőrömben vagyok! Lehet, hogy az egészet csak álmodtam? Csak így történhetett, hiszen ilyesmi a valóságban sosem fordulhat elő.

  Készítette: 

   Czink Patrícia  5.a                         

  Egyszer a túloldalon

Amikor hétfőn felébredtem, különös érzésem volt. Megkerestem a fürdőszobát és belenéztem a tükörbe. Az alakom teljesen megváltozott és arcszőrzetem is nőtt. Éppen úgy néztem ki, mint Nándi bácsi.

Egy kis tanakodás után rájöttem, hogy az osztályfőnököm bőrében vagyok. Mivel nem volt más választásom, úgy gondoltam, kipróbálom így, de ha holnapra nem változik a helyzet, akkor elmegyek orvosi vizsgálatra.

A „feleségem" felkelt és reggeliztünk, majd elindultam dolgozni.

- Miért nem kocsival mész? – kérdezte Nóri, a feleségem.

- Mert szeretnék egy kicsit sétálni – böktem ki, hisz nem tudtam autót vezetni.

Végre megérkeztem az iskolába. Igen nehezen, de bementem az igazgatói irodába.

-          Csókolom, Éva néni! – köszöntem hangosan.

-          Szia, Nándi. Hogy köszöntél az előbb!? – csodálkozott az igazgató nő.

-          Bocsánat, ma reggel egy kicsit szórakozott vagyok – próbáltam kimagyarázni magam.

-          Van valami fontos elintézni való? – kérdeztem, hisz nem tudtam mi a dolgom.

-          Nincs semmi különös, csak amit tegnap megbeszéltünk – válaszolta Éva néni.

-          Rendben, mindjárt elkezdem.

Próbáltam úgy tenni, mintha dolgoznék, míg nem kell mennem tanítani.

Végre elérkezett az első órám az 5. a osztályban. Mikor beléptem a terembe, izgatottan néztem a helyemre, hogy ott vagyok-e. Megkérdeztem a hetest a jelentés után, hogy mit tudnak Fetter Annáról, miért nem jött iskolába. Senki nem tudott semmit. Német óra volt és témazáró dolgozatot kellett volna írni. Szerencsére megtaláltam a feladatlapokat, amelyeket az igazi Nándi bá' készített. Mikor kicsengettek, kiszaladtam a teremből és felkészültem a következő tanórára.

Az 5. b osztályban irodalom óra volt és nem tudtam, hogy haladnak a házi dolgozattal. Ezért elkértem Brigitta füzetét és megnéztem. Mi már előrébb tartottunk, így tudtam mit kell írni. Az óra után lementem az igazgatóiba, ahol nagyon sok munka várt rám.

Igyekeztem Nándi bácsi írását utánozva írni. Közben írtam, kieszeltem egy tervet: grafittal írok, és mikor hazamegyek, kiradírozom az egészet és másnap korán reggel behozom. Négy órakor haza indultam és magammal vittem a kitöltendő táblázatokat.

-          Miért viszel haza munkát? – kérdezte Éva néni.

-          Mert holnapra kellenek.

-          Rendben, szia!

-          Szia!

Otthon kiradíroztam a táblázatokat és késő tudtam csak lefeküdni.

Másnap reggel anya ébresztett és akkora öröm töltött el, hogy újra én vagyok én. Anya furcsán nézett rám, hogy miért vagyok ennyire boldog. Ekkor elmeséltem kalandos álmomat.

Készítette:

Fetter Anna 5. a

Egy híresség bőrében

    Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Miután felébredtem rájöttem, hogy nem is otthon vagyok, hanem valami idegen házában, New Yorkban. Miközben gondolkodtam beleütköztem egy tükörbe, amikor bele néztem akkor Palvin Barbara arca nézett vissza. Először kétségbe estem és nem tudtam mi történt aztán rájöttem, hogy ez nem is olyan rossz dolog, de vajon így maradok örökre?

    Elkezdem kutatni a szobákat hátha, találok valamit, amiből meg tudhatom, hogy hova kell mennem. Amikor már csak az íróasztal maradt akkor kétségbe estem, de akkor találtam egy határidő naplót, ami telis-tele volt időpontokkal és helyszínekkel. Megörültem neki és elkezdtem olvasgatni. Mára az volt beírva délután négy óra egy Louis Vuitton divatbemutató Yves Carcelle-el, utána dedikálás és egy interjú.

    Amire odaértünk a Louis Vuitton divatbemutatóra még csak reggel nyolc volt. Rengeteg gyönyörű ruha volt ott voltak színesek és egyszínűek, meg csíkosak és pöttyösek, rövidek és hosszúak egyszóval minden féle ruha vett körül. Bekísértek egy öltözőbe ahol tíz estélyi ruha fogadott hozzávaló kiegészítővel és tíz pár cipővel. Miután felvettem az első ruhát, a cipőt és a kiegészítőket jöttek az elvárások egy divattanácsadótól a híres Yves Carcelletől. Megmutattat, hogy kell megfordulni, hogy közben folyamatosan a fontosabb embereket nézzem, hogy kell mennem olyan cipőbe, aminek tíz centiméteres sarka van, hogy ne essek el, hogy kell integetni és bejönni és kimenni, hogy kel megállni miközben fotóznak, hogy a jó profilomat lássák. Mire végeztünk és tökéletes lett a bevonulás, az integetés, a fordulás, a pózok és a kimenetel már fél négy volt. Miután végigmentem a kifutón mind a tíz ruhában már minimum száz kép készült rólam. Vége volt a divatbemutatónak és utána elindultunk a limuzinnal következő helyszínre ahol a dedikálást tartottam ekkor már este fél hat volt. Rengetegen jelentek meg több mint ezer ember volt ott. Hát, amire vége lett már kilenc óra volt már nagyon fájt a kezem a sok aláírástól, de még nem volt vége, mert ez után mentem az interjúra.                                

  Az interjúról megtudtam többet, amikor oda értünk kiderült, hogy a híres Vogue magazintól jött a felkérés az interjúra. Alice Capiaqhi a Vouge szerkesztőjével beszélgettem.     - Üdvözöllek itt a Voguenál köszönjük, hogy eljöttél - köszöntött Alice. 

 - Üdv én köszönöm a meghívást - válaszoltam.  

 - Hogyan indult a pályád?  

Hirtelen nem tudtam mit mondjak, de beugrott egy cikk amiben Barbi interjút adott és emlékeztem a válaszára. Arra gondoltam: Milyen jó hogy elolvastam többször is azt a cikket. - 13 éves voltam, mikor az utcán felfedezett a jelenlegi ügynököm. (Baráti Vince, az Icon Modell Management ügynöke) Az elmúlt években rengeteg minden történt velem, bejártam a divat fővárosait, különböző cégeknek dolgoztam. Olyanoknak, mint a Calvin Klein, a L'Oréal, az Armani vagy a Chanel, de még sok másikat is említhetnék. Azelőtt egyáltalán nem voltam jártas a divat világában, nem is követtem a divatot. Sőt, eléggé fiús személyiség voltam, fiús ruhákban jártam, gyakran még fociztam is.                                                                  

- A mindennapi életben, mikor épp nem a kifutókon láthatunk, mennyire fontos neked, hogy milyen ruhákat veszel fel?

 - Természetesen most már sokkal fontosabb, mint mielőtt elkezdtem modellkedni. Hiszen most már jobban belelátok a divatba, benne élek. De ha csak egy egyszerű hétköznap van, és itthon vagyok, egyszerűen felveszek egy melegítőt és egy pólót, és úgy tökéletesen érzem magam. Olyankor a komfort a legfontosabb számomra.

- Van kedvenc divatterveződ?

- Persze, több is. Nagyon szeretem Karl Lagerfeldet! Nem csak azért, mert fantasztikus ruhákat tervez, hanem a személyisége miatt is szimpatikus. Egyébként főleg az Armani és a Gucci, amikre azt mondanám, hogy igazán az én stílusom. Ha a magyarok közül kell megnevezni valakit, akkor pedig Konsánszky Dórát mondanám, őt nagyon kedvelem.

- Van valaki, akire példaképként tekintesz?

- Natalia Vodianova és Kate Moss azok, akikre elsősorban felnézek. Nataliára azért, mert hasonlítok rá, és remélem, hogy képes leszek az ő útját bejárni. Kate Moss-ra pedig azért nézek fel, mert rengeteg mindent elért, még az sem gátolta meg benne, hogy milyen alacsony.

- Mesélj kicsit a divatvilágról! Milyen belülről látni az egészet? Mik a jó és a rossz oldalai ennek a szakmának?

- Azt nem tudom, hogy kívülről hogyan látják az emberek a divatszakmát, de az tény, ahogy minden másnak, ennek is megvan a jó és a rossz oldala. A rossz oldala természetesen az, hogy sokat vagyok távol a szeretteimtől, akik olyankor nagyon hiányoznak. A modellkedés rengeteg utazással és sok repüléssel jár, ami nagyon fel tudja borítani az ember immunrendszerét. De pozitívuma is nagyon sok van, hiszen rengeteg kedves emberrel találkozom az útjaim során, sok új helyre eljuthatok, mindig újat tanulok, tapasztalatokat szerzek, és közben jól is érzem magam.

- Köszönöm, hogy itt voltál hát további jó munkát és sok boldogságot. Szia!

- Köszönöm további szép napot. Szia!

Végre vége volt annyira megkönnyebbültem.

- Hát ez meleg helyzet volt nagyon nagy szerencse, hogy megnéztem azt a cikket!

A nap további részét vásárlással töltöttem. Amikor hazaértem már nagyon fáradt voltam, de nagyon nagy szerencse hogy a limuzin vezetője tudta hova kell hazavinnie, mert én nem tudtam! Még vacsoráztam és aztán elmentem aludni.

    Másnap, amikor felkeltem a saját bőrömben ébredtem fel, mert már az én szobámban otthon voltam.

- Óóó biztosan csak álmodtam! De vajon ha elmondanám, valakinek elhinné? - és bekapcsoltam a tévét.

Na persze melyik adó jöttbe először hát persze hogy a hírek, de az még, hagyján de mi ment benne hát Palvin Barbara interjúja!

- Úristen tehát még sem álom volt!                              

Spiegelberger Enikő  5. a

2013. május 10.